Ez most tényleg nem az, aminek látszik. Nem szuicid cica, akit egy autó fényszórója világít meg az úttesten, mielőtt elüti, ő pedig lógó nyelvvel várja sorsának bevégződését. Nem. Török Bendegúz egész egyszerűen elfáradt. Van egy rojtos-bojtos-tollas pálca, ami keményebb - hatását tekintve - mint a macskamenta. A drogok királya. A delejes, színes, repkedő istenség, akit soha, de soha nem lehet elkapni.

Pedig futok utána, a nyelvem is lóg. Lesben fekszem az ágyon, a szemeim már akkorák, hogy az egész fejem egymerő pillantás. Meredten figyelek, csak a hátam prémje rángatózik néha-néha, izgatottságomban. Ott mozog. Vergődik. Innen látni, hogy élet is alig van benne. Huh, de mit csinált, megrángott? Engem nem versz át, én csak figyelem az eseményeket, aztán elkaplak és szétmarcangollak! El én! ÉS RAJT! Winnetou!! Bőrharisnya!! Jihííí! Repülök, mint a szél, annál is sebesebben közeledem, és látom, meglesz ez, meglesz. És elrugaszkodom, kecsesen vetődöm, piruettezem, rúgok, taszítok, köpök, egyensúlyozom, fordulok, perdülök, talpon vagyok, újra attak! Hjaj. Hol lehet? Most hova lett? Áhhá, ott rezeg! És három, kettő, egy: KILÖVÉÉÉÉS. Érintettem, látta mindenki? Megérintettem! Csak elrepült megint, de már a macsomban volt, éreztem a tollak puhaságát. Ehh...le kell pihennem egy pillanatra.

Ezek meg mit röhögnek rajtam?