A szöszcica pontosan olyan jelenség, mint a porcica. A porcica jellemzően házi, azon belül is szekrény- és ágyalatti, mögötti, feletti, melletti, és rendre unalmas szürke cirmos mind. Jut eszembe, Bengedúz – már megint – olykor nagytakarítani is szokott, ennek jeléül múltkor beszorult a szekrény mögé és elég kétségbeesetten óbégatott, mi meg röhögtünk, de nagyon. Aztán kijött végül, tolatva, a radiátor alatt. Meg kell állapítsam újra és újra, hogy Bendegúz zseléből van, és hihetetlen módon tudja a testrészeit A-ból B-be csoportosítani, így a legkisebb helyen is képes átférni, vagy legalább beszorulni. Nemrégiben valahogy a konyhapult alá tuszkolta be magát, ott megfordult és hülye fejjel bámult kifelé. Megpróbált kirontani egy arra járó lábra, de nem sikerült, úgyhogy méltóságteljesen lapult, laposodott és tűrte, hogy ezt most elnézte. Aztán valahogy kinyomkodta magát, de oda se pillantva elhömpölygött a kanapé mögé, nyalogatni a sérült büszkeségét.

Visszatérve a szöszcicára. Tegnap a város igen távoli szegletében jártam, körülöleltek az emlékek, a napsütéses tavasz és erre kiváló módot talált: szöszcicákkal. Felnőtt (?) ember lévén meg tudom azért különböztetni a mostanában divatos szállónyárfapókhálónyál izét, amire sokan allergiások, szóval nem kell teljesen ütődöttnek nézni, hogy máshogy nevezem őket. A szöszcicák ott lebegtek mindenhol, ahol átsütött a fák lombjain a nap, meg ott is, ahol nem. Ha lett volna hangjuk, bizonyára doromboltak volna, (ha öreganyámnak meg pöcse lett volna, ő lett volna az öregapám) de a meleg szellő által összesúrlódó falevelek békés susogása is megtette. A szöszcicák emberi szervezetre gyakorolt hatása: rosszabb esetben könnyezés, náthás tünetek, bedugult orr, általános arcfelpuffadás. Jobb esetben olyan mértékű boldogsághormon-dömping, ami szomorúságot vált ki.